Az utazás napja: reggel 6 óra Július 24. péntek
APÚÚÚÚÚ…….. ÉN KINYíRLAK!! (És aztán magamat is…)
Édes, de nem túl hosszan tartó álmomból Beyoncé Crazy in love dala ébresztett fel, és velem együtt Nati is hunyorogva felemelte a fejét.
-Hallod, ez nem a szürke ötven árnyalatának főcím dala?
-Nem tudom. Miért? És egyáltalán honnan tudod te ezt? Mert nekem azt mondták, hogy ez egy izé, tudod na, olyasmi film. Vagy legalábbis van benne.
-Ja nem, nem néztem meg. Csak egyszer, amikor Robival moziban voltunk, akkor ment a mi filmünk után, és amikor elmentem a mosdóba, akkor hallottam meg.- Robi amúgy az egyik barátja volt. De már szaítottak.
-Ja. Jól van akkor. Én elmentem a mosdóba.- mondtam, mert egyrészt WC-re kellett mennem, másrészt pedig ideje volt már készülődni.
-Ohó! - mondta Nati, majd összenéztünk és egyszerre futásnak eredtünk. Naná, hogy mindketten a másik előtt akartunk a mosdóba érni.
Lépteink dobogása eléggé hangosra sikeredett, olyannyira, hogy anyu is kijött a szobájukból egészen a lépcső aljáig (amúgy aki nem tudná, én a húgommal lakom a felső szinten, anyuék pedig az alsó szinten). Közben meg sajna Nati hamarabb beért a fürdőszobába és magára zárta az ajtót. Bentről kihallatszott, ahogy egy sort éljenezik. Őt mindig feldobja, ha valakit legyőzhet, de nem (annyira) nagy verseny mániás.
-Lányok! Mi ez a nagy ricsaj ?!
- Semmi, semmi.- mondtam behúzott nyakkal, közben meg egyre türelmetlenebbül toporogtam a fürdő ajtaja előtt.
-Mindegy, de legyetek csendben, mert felébred a húgod!- korholt le anyu.
-Bocsi. Amúgy hol van apu? - kérdeztem, mert elég fura volt, hogy anyu jött ki, mert amúgy mindig apu az, aki hamarabb felébred és jön ki a zajra.
-Apád be kellett menjen a szülészetre, mert Juliának beindúlt a szülés.
-Ja, jó.
-Hallod Maja? Nem láttad a nagy zöld csatomat?
-Nem.
-Nem baj. Használhatok egyet a tieidből?-kérdezte, mert nála úgy van,hogy ha nincs nála az ő dolga, akkor a enyémet használja.
-Persze, ott a bőröndömben.
Nati kivonúlt a fűrdőszobából, a szobába.
-De hol a bőröndöd?
-Úristen! A csomagok! Anyú, mondd, hogy apu áttette a csomagjainkat a te kocsidba!!-mondtam kissé hisztérikusan.
-Apád … nem, nem tette át a csomagjaitokat...
-Ó na. Most mit csináljunk?-kérdeztem nyűgösen.
-Hm, talán hívjuk fel apádat
-Hajj, de mi lesz, ha nem érjük el?
-Mi az? Mi lett? Mik ezek a kétségbeesett fejek?-kérdezte Nati, miközben kicsoszogott a fűrdőszobából, és becsoszogott a szobába.
-Nee. És most mi lesz?-ámuldozott Nati, amikor elmondtuk a történteket.
-Most felhívjuk aput. De te miért nem vagy egy kicsit ideges?-kérdeztem, mert engem már felvetett az ideg.
-Miért lennek ideges? Úgy is meglesznek a csomagok és aztán szépen repülünk Rióba!-közölte lelkesen.
Mindig is szerettem Nati optimizmusát.
-Mindegy. Én úgy is ideges vagyok.-ismertem be.- És helyetted is az leszek.- tettem hozzá.
-Persze. Csak nyugodtan.- mondta, aztán egyszerre nevettünk fel.
-Nyugi. Megoldjuk.-ölelt meg.
Azt szeretem Natiban (a legjobban), hogy mindig meg tud nyugtatni, akár egy kedves szóval, akár egy öleléssel.
-Na lányok! Felhívtam apátokat.- közölte anyu. Igen, szándékosan mondta így, mert Nati már annyira a családba tartozik, és annyira megszoktuk, hogy nálunk lóg, hogy már család tagnak számít.
-Na és mit mondott? - kérdezte Nati a szobámból/szobánkból kijövet.
-Nem tud hazajönni, de menjünk oda és akkor ideadja a csomagokat. Na nyomás öltözni.
-Hm. Te milyen ruhába öltözöl ?
-Farmersort, bordó smile-s felső, aminek az egyik válla le van csúszva és ott van egy pánt (nem tudom mi ennek a fazonnak a hivatalos neve), bordó converse, napszemcsi és vékony fém karperecek.- mondtam, miközben sorra felemeltem mindegyik darabot. -Te?
-Az jó lesz. Én is farmersortot, kék converse-t, kék béke jeles pulcsit, olyat mint a tied, karpereceket és béke jeles nyakláncot. Így majd hasonlítani fogunk.
-Legyen. Akkor én is felveszem a smile-s nyakláncom.- Szeretünk ugyanolyan stílusba öltözni.
-Okés. Fürdő vagy szoba?-utalt arra, hogy ideje lenne már öltözni.
-Megyek a fürdőbe.- mondtam miközben felkaptam a cuccaimat, és átvonultam a fürdőbe.
Seperc alatt felöltöztem, aztán kaptam magamra egy kis száj fényt, meg szempilla spirált. Egyszer már nagyon megjártam és azóta nem sminkelem túl magam ( ennek persze anyu is nagyon örül). Aztán vissza mentem a szobába.
Ekkorra Nati is elkészült. Szerencsére észben tartott, hogy ideges vagyok, úgyhogy sietett, mert általában rengeteg időt tölt a készülődéssel.
Nem tudom, hogy van ez, de egyes lányoknál a kis smink azt jelenti, hogy lemázolják magukat alapozóval, aztán szem ceruza, spirál és végül száj fény/rúzs. De ha ennyi a kevés, akkor mennyi lehet a sok? Mindegy, ezt rájuk bízom.
A lényeg, hogy elkészültünk. Mielőtt még utolsóként kiléptem volna a házból felkaptam apa kocsijának pótkulcsát, biztos, ami biztos.
Aztán bepattantam az anyós ülésre és bekapcsoltam a biztonsági övet, amikor is a visszapillantó tükörbe nézve megláttam a hátsó ülésen Nati mellett a húgomat, Lolát ( aki nem mellesleg 12 éves és imád aludni).
-Szia Lola! Hogy aludtál ? És egyáltalán hogy kerülsz te ide?
-Szia. Nem tudtam aludni, mert VALAKIK- nézett Natira és rám- nem tudtak csendben eljutni a fürdőszobába!- Khm. Volt egy ki él a hangjában.
-Mindegy.- terelte a témát Nati. - Mikor érünk oda?- kérdezte, miközben előrehajolt a két ülés között, és fürkészve nézett anyura.
-Még két perc. Maja! hívd fel apádat és mondd meg neki, hogy jöjjön le a kórház elé.
-Jó, hívom.
***
-Szia kicsim!!
-Szia apu!!
-Hogy aludtatok?
-Bárányokkal.
-Hogyan?
-Á, semmi. Akkor ki tudsz jönni? Mert kellenének a csomagok …
-Ja, a csomagok ...
-Kellenének. De gyorsan.
-Jól van. Van 5 percem. Addig kijövök.
-Köszi apu.- mondtam és letettem.
-Na? Jön? - kérdezte Lola.
-Igen. Van 5 perce. Addig kijön.
-Rendben.- mondta anyu, közben meg leparkolta a kocsit.- Kiszállás.
Kiszálltunk és a kórház bejárata elé mentünk. Kisvártatva apu is megérkezett.
-Itt vagyok.- közölte a levegőt kapkodva.
-Hol a kocsid?
-Itt szemben. És a másik?
-Az utca sarkán.- mondta Nati.
-Siessünk, mert lekésitek a repülőt! - mondta Lola.
-Akkor vegyük ki a csomagokat - nyúlt a zsebébe apu a kulcsáért. Majd sorra végigtapogatta a zsebeit és ráncolta a szemöldökét, közben meg olyan arcot vágott, mint aki erősen gondolkozik valamin.- Hol a kulcsom?
-Azt még te sem tudod.- feleltem apu költői kérdésére vigyorogva.
-Kisasszony! Ne szemtelenkedj !- szólt rám anyu szigorúan.
-Oké, oké.- motyogtam behúzott nyakkal.
-Na? Megkaptad a kulcsot?- sürgette Lola. Amúgy ő az aki leginkább észben tartotta, hogy ha nem sietünk, akkor lekéssük a repülőt.
-Á. Itt is van. - rángatta ki egyik zsebéből a kulcsot apu.
-Kinyitom a csomagtartót.- mondtam. Apu a kezembe adta a kulcsot.
Amikor éppen túloldalra mentem át apu kocsijához, akkor jutott eszembe az a filmes jelenet, hogy fél kézzel feldobják a kezükben levő tárgyat, és ugyanazzal a kézzel el is kapják. És hát fel is dobtam, csak a baj ott kezdődött, hogy nem vettem észre, hogy áll ki a parkolóból egy autó. Épp még el tudtam kapni a kulcsot és félreugrani. Huh. Ezt megúsztam.Aha. Gondoltam én.
Aztán 10 másodperc múlva valaki durván nekem jött hátulról. A kulcs pedig kirepűlt a kezemből egyenesen a … a szennyvíz csatornába.
Hallottam valami halk bocsi félét, de nem igazán figyeltem oda. A kulcs miatt.
-Hoppá…
-Kislányom, jól látom, hogy a kulcs…- ért oda hozzám elsőként anyu.
-Igen.- motyogtam bűnbánó arccal.- De! Van nálam pótkulcs. -emeltem fel angyali arccal.
-De … mégis hogy ? -kérdezte Lola elképedve, mert közben a többiek is hozzám siettek.
-Megérzés.
-Szerencséd! -nézett rám anyu szigorúan.És elkezdte kipakolni a csomagjainkat.
Hú ha. Jó, hogy ennyivel lejárt a szidásom.
Aha, persze.
Miközben a csomagokat hordtuk apu kocsijától anyu kocsijáig ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket kaptam a szüleimtől ( íme néhány a sok százból ) :
,, Mégis hogy képzelted ezt?! ‘’ ; ,, Átmenni az úton, anélkül, hogy szétnéznél?! Hah!’’ ,,Felelőtlen vagy!! ‘’ ; ,, Csalódtunk benned!’’ ; ,, Mi nem így neveltünk! ‘’ ; stb. , stb.
Nati és Lola meg csak hallgattak, mint a befőtt. Ezt jól megkaptam.
Mindegy. A lényeg az, hogy elindulhattunk.
Elbúcsúztam aputól, aztán elindultunk a reptérre. A reptérre vezető úton egy kisebb dugóba kerültünk. Anyu olyan ideges volt, hogy azt hittük mindjárt felrobban. Úgy hogy nem nagyon mertünk megszólalni.
